A Reptéri történetekben a terminálra érkező, onnan induló vagy épp a szeretteiket váró emberek életkulisszái mögé leshetünk be. Az első rész felénél jártam, amikor már éreztem, hogy szeretnék írni néhány gondolatot a műsorról. Csodáltam, ahogy Friderikusz Sándor ennyire elegánsan, ítélkezés nélkül, pont kellő mennyiségű empátiával tudja feltenni a tárgyilagosan lényegretörő, olykor bizony fájó témát érintő kérdéseket. Majdnem minden beszélgetés csontig hatolóan megérintett.
De ez a műsor szerintem ennél nagyobb ajándékot is tartogat: megcsillantja az együttérzés fényében rejlő lehetőségeket.
Megmutatja, mennyi fájdalom, küzdelem, nehézség és kihívás rejtőzik egy-egy mosoly mögött. Hogy a legsikeresebbnek tűnő életeket is beárnyékolják tragédiák és veszteségek. Hogy a sors valamilyen formában mindenkit ráléptet az “egy körből kimaradsz” mezőre. Ezek a beszélgetések arra is felhívják a figyelmet, hogy a jól látható vagy éppen a felszín alatt megbújó különbözőségeink ellenére valahol mélyen mind egyformák vagyunk: érzékeny emberek, akik szeretetre, elismerésre, empátiára, támogatásra, törődésre vágynak.
Azon tűnődtem, milyen jó lenne, ha képesek lennénk többször az álarcok mögé látni. Mi több, milyen jó lenne, ha úgy bánnánk egymással, hogy kevesebbszer legyen szükség álarcokra. Ha kevésbé lenne félelmetes felvállalni a gyengeségeinket mert tudnánk, hogy utána szorongó kiszolgáltatottság helyett felszabadult megkönnyebbülés és elfogadás lesz a bátorságunk jutalma.
Tudom, hogy illúzió azt gondolni, hogy a világ teljesen megváltozik. De ha a Reptéri történetek hatására csak néha-néha eszünkbe jut, hogy a kasszánál előttünk szüttyögő vásárló talán azért lassabb, mert épp összetörték a szívét, vagy hogy az örökké szurkálódó kolléga azért növesztett tüskéket, mert fél az elutasítástól, és könnyebb számára bezárkózni, mint kinyitni a szívét… nos, akkor ez a műsor sokkal többet nyújt, mint egyszeri nézős/hallgatós kikapcsolódást.
Nem ismerem a fenti és a fentiekhez hasonló helyzetek univerzális ellenszerét, de azt sokszor megtapasztaltam, hogy ha ilyen esetekben sikerül erőt venni magunkon, és düh/fásultság/bosszúvágy helyett kedvességgel vagy néhány szóba rejtett dicsérettel, elismeréssel reagálni, a hatás duplán csodálatos lehet. Nemcsak azért, mert az esetek jelentős részében mosolyt csalhatunk a másik fél arcára, hanem azért is, mert ettől mi is jobban fogjuk érezni magunkat…
Szóval: Friderikusz podcast, Reptéri történetek I-II… ajándék minden perce.
Ez a weboldal alapvető sütiket használ a megfelelő működés biztosítása érdekében és teljesítmény-sütiket, amelyek megmutatják nekünk, hogyan használod ezt a weboldalt. Ez utóbbit csak az Te beleegyezésed után állítjuk be.
