Pötyi.
Pötyi egy leopárduc. De lehet, hogy kósza csíknyomokban tigrist is tartalmaz. Plüss. És kiemelt helyről nézte végig a legkisebbek övvizsgáját, hogy erőt és bátorságot adjon gazdájának CsupaFélnek.
CsupaFél egy kislány, aki a testvérével együtt ma élete első karate vizsgájára érkezett. Csakhogy végtelen hosszú szempillái konokul követték a tekintetét a padló irányába: CsupaFél nem akart vizsgázni, mert úgy érezte, túl sokat hiányzott az elmúlt hetekben az edzésekről, és nem tud eleget. Csak szorongatta kedvenc plüssét, és körüllengte a szomorkás szorongás.
Átéreztem a félelmét…de közben annyira, de annyira szerettem volna, hogy szembenézzen vele és legyőzze. Hosszas biztatás után abban állapodtunk meg, hogy ha a gyakorlás után sem áll készen, visszaülhet a nézők közé.
A kisteremben CsupaFél és Pötyi lekucorodott a tatamira, és együtt nézték, ahogy a többiek átismétlik a mozdulatokat. Fél szemmel figyeltem őket, és láttam, hogy a hosszú szempillákat uraló félelmet röpke pislogásnyi időkig el-elűzi a többiek energiája.
A vizsga előtti utolsó percekben azonban visszatért a rémület: CsupaFél tekintete ismét a padlóba fúródott. Megkértem, hogy csukja be a szemét, és emelje fel a fejét, egészen magasra. Aztán hogy feszesen nyújtsa ki a karját a füle mellé, mint a győztes futók, miután átlépik a célvonalat. Vártunk egy kicsit, aztán kinyitotta a szemét.
Vizsgázol? – kérdeztem.
A válasz egy halk, ám valamiféle mélyről jövő meggyőződéssel telt “igen” volt. CsupaFél ekkor már CsupaBátorság volt, Pötyi pedig igazán csak a biztonság kedvéért kísérte be a vizsgára.
Kevéssel a karate vizsga előtt odapenderült elém egy ismerős kislány, kezében Pötyit szorongatva. A fél évvel ezelőtti CsupaFél volt az, akivel akkor együtt hívtuk elő a benne lévő CsupaBátorságot. Egy szót sem szólt, de a tekintete magabiztosságtól csillogott, ahogy az orrom elé tolta Pötyit, a plüss leopárducot.
- Most is elhoztad, hogy szurkoljon?
- Igen! - felelte, majd olyan igazán szívbőljövősen megölelt.
Az én szívem pedig csordultig telt hálával, mert újra bebizonyosodott: nemcsak karatézni tanítjuk a gyerekeket, hanem abban is segítünk nekik, hogy merjenek bízni önmagukban. Hogy merjék vállalni a gyengeségeiket is, és hogy képesek legyenek erősséggé kovácsolni azokat. Hogy megtanulják élvezni a fejlődés útját. Nemcsak a karatéban, hanem az élet más területein is.
És volna itt még valami, amit a gyerekek valószínűleg nem sejtenek… ők is folyamatosan tanítanak minket. Például arra, hogy merjünk bízni önmagunkban. Meg arra, hogy merjük vállalni a gyengeségeinket és hogy képesek legyünk erősségé kovácsolni azokat…. No és persze arra is, hogy megtanuljuk élvezni a fejlődés útját. Nemcsak a karatéban, hanem az élet más területein is.
Köszönöm a karaténak, hogy több mint 28 éve az életem része.
Ui. a biztonság kedvéért Pötyi ezúttal is központi helyről nézte végig a vizsgát. A tekintete pedig csak látszólag szigorú: amikor azt hitte, senki sem figyeli, elcsíptem, ahogy egy pillanatra büszkén elmosolyodik.
Ez a weboldal alapvető sütiket használ a megfelelő működés biztosítása érdekében és teljesítmény-sütiket, amelyek megmutatják nekünk, hogyan használod ezt a weboldalt. Ez utóbbit csak az Te beleegyezésed után állítjuk be.
