Sok-sok éve egy Kazinczy szépkiejtési versenyen Weöres Sándor “A hírvágy” /Teljesség felé/ című írásával indultam. Foszlányokban most is emlékszem a szövegre. Igaz, mint kiderült, nem pontosan. Ma reggelig szent meggyőződésem volt, hogy az egyik rész így szól, “A csoda benned van, vagy benned nincsen.” Tévedtem. Az eredeti szövegben ez olvasható: “Dicsőségedet és halhatatlanságodat ne embertársaidtól reméld, mert benned van, vagy benned nincsen.” Gyönyörű. De azért én nem feledem a magam “csodás” verzióját sem.
Főként azért, mert idén decemberben úgy döntöttem, a csodákat választom. Egy részüket én magam hozom létre, egy részüket észreveszem, a többit pedig el- és befogadom.
Gyufaszálnyi energia meggyújtani néhány gyertyát, a fényük mégis azonnali melegséggel tölti fel a ködös napokat. Érintőképernyőnyi kattintás elindítani egy olyan zenét, ami az én lelkemnek azt súgja, béke van bennem és körülöttem, pár csepp mézeskalács illóolaj pedig otthonosságot varázsol körém. (És egyébként megéhezem tőle, de ez más kérdés.) Adventi naptárat venni minimális befektetés, de így a reggeleim a nyitogatás izgalmával kezdődnek. Ha pedig pont egy nemszeretem kókuszos lapul a papírablak mögött, hát lemajszolom róla a csokiborítást.
Figyelek. Észreveszem a fényfüzérrel feldíszített fenyőt, a házfalon lévő ünnepi dekorációt, és amikor tehetem, kimegyek az erdőbe, hogy mélyet szippantsak a hideg, téli levegőből. Örülök a hóesésnek. Akkor is, ha utána jön az olvadás. Mert bosszankodhatok a szürkésfekete latyakon, az alattomos pocsolyacsapdákon, a saras cipőmön… vagy hallgathatom az olvadó vízcseppek zenéjét és felvehetek vízhatlan bakancsot, hogy a gyermeki énemet boldoggá téve szándékosan beleugorjak a tócsába. A bakancspucolás így is, úgy is elkerülhetetlen, legalább legyen örömteli emlékekkel fűszerezve.
Hiszem, hogy a fenti hozzáállásom ajándéka, hogy a csodák mostanában “váratlanul” is megtalálnak. Például egy jó beszélgetés keretében a kedvenc kávézómban. Vagy szombat este, Budakeszin, ahol egy barátomat látogattam meg. Rejtőzködő zsákutcában lakik, kocsival mentem. Ám ahogy a gödröket kerülgetve manővereztem a sártengerré vált földúton, egyszercsak eltorlaszolta az utamat egy kupac nagy kabátba öltözött ember. Hatalmas tüzet gyújtottak és sörpadokra tették ki a falatoznivalót. Az út középen gyereksereg csoportosult. Körülzsongták a rögtönzött Mikulást. Énekeltek, nevettek. A hideg nem számított. Csak a csoda, ami bearanyozta az estét. A látvány megmelengette a szívem.
Eltűnődtem: a gyerekeknek mi, felnőttek adjuk a csodát… egy részét létrehozzuk, egy részét megmutatjuk, egy részét pedig csak el- és befogadjuk. A csodák átélésére való képesség mindnyájunkban eleve ott van. Megérdemeljük, hogy magunkat is megajándékozzuk vele. Nem csak decemberben.
Ez a weboldal alapvető sütiket használ a megfelelő működés biztosítása érdekében és teljesítmény-sütiket, amelyek megmutatják nekünk, hogyan használod ezt a weboldalt. Ez utóbbit csak az Te beleegyezésed után állítjuk be.
